A Juventus Történelme: 1897. november 1-én a torinoi Massimo D`Azeglio gimnázium tanulóinak egy csoportja az Umberto király sétány egyik ódon és kényelmetlen padján ülve eldöntötte, hogy sportegyesületet hoz létre azért, hogy futballozhassanak. A hagyomány szerint a Juventus elnevezés többé-kevésbé a véletlen mûve, talán az alapítók életkorára utal, de a sors úgy hozta, hogy ezt a nevet elfogadtak és megszerették az alapító tagok. A klub, amelynek elsõ elnöke Enrico Cafari volt, bár székházat igen sûrûn cserélt, de a nevét nagyon hamar megkapta, a névadó alakult csapat hivatalos mezszíne a rózsaszín volt, és hazai mérkõzéseit a Piazza D`Armi-n játszotta az 1900-as bajnoki debütáláskor. 1903 -ban váltottak a zebra-csíkos mezre, miután egy rossz szállítmányt küldtek Angliából, ahol a mezek készültek. Mivel a csapat pályája igen közel volt az akkori torinói pályaudvarhoz, és emiatt nagyon hamar ipari épületek létesültek a közelben, 1906-ig a klub a Motovelodromo Umberto -n bérelt egy pályát a varoson kívül. Ezt követõen a csapat Torino északi részébe, a varosban csak `Campo Juventus`-ként ismert stadionba költözött. A Juventus 1905-ben nyerte meg elsõ bajnoki címét (scudetto), amelynek rájátszásában a csapat a Milanese és a Genoa csapataival mérkõzött meg. Ez a siker megkoronázása volt a klub svájci elnökének, Alfredo Dick munkásságának. A textilgyáros presidente szervezettséget vitt a Juventus életébe, és néhány külföldi játékossal erõsítette meg a keretet. A siker ellenére az elnök és az alapítók között komoly ellentétek törtek ki, amelynek hatására az elnök több játékossal együtt elhagyta a Juventust, és megalapította a varos másik nagy hagyományokkal rendelkezõ klubját, az FC Torino-t. A következõ másfél évtized nagyon nehéz idõszak volt a klub számára, az elsõ világháború kitöréséig. Ekkortájt az olasz fociban elsõsorban a piemontei csapatok, a Pro Vercelli és a Casale domináltak, míg a Juventus állandó csõdközeli állapottal szembesült. A csapat a háború után került rivaldafénybe, a kapus Giacone és a két szélsõhátvéd, Novo és Brune voltak a Juventus elsõ, válogatottba meghívott sztárjátékosai. A klubelnöki teendõket 1919-tõl két évig Corrado Corradini költõ és irodalmár látta el. Õ költötte a Juventus-himnuszát, amely egészen az 1960-as évek végéig változatlan formában maradt fennközgyûlésen a Sport Club Juventus nevet fogadták el Az újonnan. 1923-ban debütált a csapatban minden idõk egyik legnagyszerûbb hálóõre, Giampiero Combi. Ugyanebben az évben, július 24-én a Juve még életben lévõ alapító tagjai és vezetõi, egyhangúlag választották meg a klub elnökének Edoardo Agnellit, a FIAT autókonszern elnökének a fiát. Az új presidente új csapatot és stadiont építtetett, a Juve ekkortájt a Corso Marsiglian játszotta hazai meccseit. A stadionavatón a Juventus 6:1-re kiütötte (a magyar Hirzer Ferenc három góljának is köszönhetõen) a Parma csapatát. A 20-as évek második fele megfelelõ alaphangot teremtett az 1931 és 1935 közötti idõszaknak, amikor a Juventus zsinórban ötször hódította el a bajnoki címet Carlo Carcano edzõ vezetésével. Ezt a legendás sorozatot a szakirodalom a Quinquennio néven emlegeti. Olyan játékosok alkottak a keretek ekkor, mint Orsi, Caligaris, Monti, Cesarini, Varglien I es II, Bertolini, Ferrari és Borel II, akik amellett, hogy a Juventust sikerekhez segítették, fontos szerepet játszottak abban az olasz válogatottban, amely 1934-ben megnyerte a világbajnokságot. A világbajnokság elõtt, 1932-ben megkezdõdtek a legendás Stadio Communale építési munkálatai, amelyek mindössze 7 hónap elteltével be is fejezõdtek, és amely a fasiszta vezetõ, Benito Mussolini nevét kapta. A stadionavató mérkõzést a Juventus 1933. május 14-én játszotta a patinás stadionban, amely 71160 nézõ befogadására volt alkalmas, és mint ilyen, évekig a legnagyobb stadion maradt Olaszországban. Az elsõ világégést követõen kapta a Stadio Communale nevet. A Stadio Mussolini, a késõbbi Stadio Comunale volt a Juventus elsõ jelentõs stadionja A csapat a nemzetközi kupaporondon is ekkor debütált. Mindeközben sorsfordító események következtek be a klub életében. 1935. július 13-án repülõgép szerencsétlenségben életét vesztette a Juventus legendás elnöke Edoardo Agnelli, akinek örökét a több mint 10 évig tartó stagnálást követõen fia, Gianni Agnelli vette át. Elnöksége kezdetén olyan bajnokok tartoztak a Juventus kötelékébe, mint Carlo Parola, a tizenhatos környékének uralkodója, a dán John Hansen, a fejesgólok specialistája, és a szintén dán Praest. Mindannyiuk közül kitûnt azonban Giampiero Boniperti, aki 444 alkalommal játszott a Juventus színeiben, és 177 gólt szerzett. Emellett 1971 és 1990 között a klub elnöki tisztét látta el kiemelkedõ sikerrel. Jelenleg képviselõ az Európa Parlamentben. 1953-ban Gianni Agnelli lemondott elnöki tisztségérõl, és a helyét öccse, Umberto Agnelli vette át. Az idõsebb testvér távozását követõen évekig a színtelenség jellemezte a legjobban a Juventus teljesítményét egészen az ötvenes évek végéig. 1958-ban, elsõ klubként az olasz foci történelmében, a csapat megszerezte 10. bajnoki címét, és ezzel együtt a jogot arra, hogy mezén az olasz trikolor fölött egy aranycsillagot viselhessen A Juventus 10. bajnoki címét nyerõ csapata Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett a klub akkori két idegenlégiósa az argentin Omar Sivori, a csodás cselek alkalmazója, és a walesi John Charles, akit a jóságos buldózer becenévvel illettek a szurkolók. Ezt követõen 1960-ban és 61-ben is begyûjtötte a Juve a scudettot. Az 1967-es év eseményei nyitották meg az utat Giampiero Boniperti elnöksége elõtt, amely idõszakban a Juventus 9 bajnoki címet szerzett, ráadásul siker koronázta a nemzetközi szereplésüket is, hiszen 1977-ben a klub megnyerte az UEFA-kupát, 1984-ben a KEK-et és az Európai Szuperkupát, 1985-ben pedig a BEK-et és a Világkupát. Vycpalek, Parola, csak két név a korszak edzõóriásai közül, de mindenki elé kívánkozik Giovanni Trapattoni, aki számtalan olasz bajnokot tudhatott csapatában Zoff-tól Scirea-ig, Tardelli-tõl Cabrini-ig, Causio-tól Rossi-ig, Gentila, Furino, és a jelenlegi alelnök Roberto Bettega, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Emellett természetesen egyre több idegenlégióst is soraiban tudott a Juventus, akik közül kiemelkedett a francia Michel Platini, aki 5 évet játszott Torinóban, és ezalatt nyert két bajnoki címet, két európai kupát (egy BEK és egy KEK serleget), egy Világkupát, háromszor volt gólkirály és nyert 3 aranylabdát 1983-ban, 84-ben és 85-ben. Az 1987-es év folyamán a Stadio Communale befogadóképességét biztonsági okokból 45000-re csökkentették, így nyilvánvalóvá vált, hogy a csapatnak egy új stadionra van szüksége. Az új Stadio Delle Alpi a városon kívül épült az 1990-es világbajnokságra. Az új stadion ugyanakkor egy újabb problémát vetett fel, miszerint az alacsony nézõszám nem teszi szükségessé egy ilyen nagy befogadóképességû stadion fenntartását, valamint a gigantikus méretek miatt elõfordul olyan eset, hogy a játékban lévõ labda 162 méterre van a nézõtér bizonyos részeitõl. Éppen ezért a vezetõség úgy döntött, hogy 2005 nyarán elkezdi a stadion átépítését, kevesebb nézõt befogadni képes lelátókkal, és a futópályákat is eltávolítják. A munkálatok elõreláthatólag 2007-re fejezõdnek be. A gyõzedelmes 80-as évek után elkerülhetetlen volt egy kisebb visszaesés, amely idõszak a csapatépítés jegyében telt kevesebb csillogással. Ettõl függetlenül voltak hangos sikerei a Juventusnak. 1990-ben például a csapat mind az UEFA kupát, mind az olasz kupát begyûjtötte annak a Vittorio Caissotti di Chiusano elnökösödésének idején, aki Bonipertitõl vette át az elnöki teendõket. A Juventus edzõje ekkor a legendás Dino Zoff volt, akivel 1993-ban ismét UEFA-kupa gyõztes lett a klub. Luciano Moggi, Roberto Bettega és Antonio Giraudo, az úgynevezett "Triádok", 1994-ben vették át a klub irányítását. Sok csalódást keltõ év után, 1994 nyarán a Juventus szerzõdtette a Napoli-tól Marcello Lippi-t, az akkor még kezdõnek számító szakembert, a jelenlegi olasz szövetségi kapitányt, akivel rögtön az elsõ évben bajnoki címet szerzett a Juventus kilencévnyi böjt után. Lippi azzal koronázta meg teljesítményét az elsõ évben, hogy az olasz kupát is megnyerte a csapattal. A bajnoki rekorder Juventus, az olasz kupasikereket tekintve is elsõ, hiszen 1938 óta kilenc alkalommal hódította el a trófeát. Lippi folytatta sikersorozatát a klubnál, hiszen 1996-ban a Juventus megnyerte a Bajnokok Ligáját, amelyet sikertelenül próbált visszaszerezni a csapat a tragikus Heysel stadionbeli gyõzelmet követõen. A 96-97-es szezonban a csapat Lippivel újra bajnok lett, elhódította mind az Európai Szuperkupát, mind pedig a Világkupát. Sajnos a következõ két évben mindkét alkalommal elbukta soron következõ BL-döntõjét, 97-ben a Dortmund, 98-ban pedig a Real Madrid ellenében. 1998-ban szerezte a csapat a jubileumi 25. bajnoki címét. Ezt követõen Lippit menesztették, de sajnos az õt váltó Carlo Ancelotti nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Marcello Lippi 5 bajnoki címet és nyolc kupát nyert a Juventus edzõjeként. 2001-ben kisebb milanói kitérõt követõen Lippi visszatért a Juventushoz, és a következõ évben már ismét bajnoki címnek örülhettek Torinóban. Az azt követõ évben ismét bajnok lett a Juve, de sajnos ismét elbukott egy BL-döntõt. Különösen fájó, hogy ezt az egyik legnagyobb olasz rivális, a Milan ellenében veszítette el a csapat. A 2003-as év a gyász jegyében telt, hiszen mind Gianni Agnelli, mind pedig Vittorio Chiusano eltávozott az élõk sorából. A csalódást keltõ 2003-2004 szezont követõen, ahol a csapat a harmadik helyet szerezte meg, Lippi távozott a csapattól, és a szövetségi kapitányi posztot vette át Giovanni Trapattonitól. Ezt követõen mindenkit sokkolóan ért a klub vezetõségének bejelentése, hogy szerzõdtették a korábban az AS Roma-nál edzõsködõ Fabio Capello-t. 2004 nyarán a Juventus elkezdte építtetni gigantikus méretû edzõközpontját a Mondo Juve-t. A 9 edzõpályát magába foglaló központ 2005 nyarára készül el Vinivo-ban, Torino külvárosában, ahol a felnõtt csapaton kívül valamennyi ifjúsági csapat együtt tréningezhet. 2004 június 23-án a Juventus arculatot váltott, és bemutatta új címerét. A Juventus új címere nagyvonalakban hasonlít ugyan az eredetire, de mégis más.